A lélek útja

Úrnak szeme csillámlott, arca derült,

Amint meglátta új gyermekét.

Fia azonban sötét lelkébe merült,

S őszi fa alá mélabúval ült.

Szívemet szenteltem az emberi létbe.

Élni születtem, nem istennek,

Bár ereimben csörgedezik bűnös erők vére,

Enyém lesz boldogságnak csillogó bére.

Természetbe menekült a nagyvilág elől,

Hol nem látja más, csak a csillagok.

Dalos madarak éneke szólt a lombok mellöl,

S egy hang kísértette szíve megöl.

Miért bujdosol te ifjú,

Miért ily keserű léted?

Sorsom, mint börtön rabjáé, oly borús,

Lelkem napfényes nyárból rideg télbe fordult.

Lantom vettem kezembe, amint éreztem a hideget,

Daloltam az élet dalát, kísértve a halált.

Gyarló emberiség, mely porba tipor, és hiteget,

Pokol tüze veszi majd véretek.

Eképpen szólt végzetem, megöl a félelem, de

Mégsem adom fel, én nem ezért élek.

Feltámad újra rab lelkem,

Árnyvilágban fényre leltem.

Teljes leszek újra, s nem téveszt meg a háborgó élet,

Álmaimat újra magamba zárom.

Eltűnik a képzelt kép, melyben forrt a vérem,

Nem ér el többé gyilkos képzet.

Éjnek sötétjéből keltem egy új hajnalra, ám

Úrnak szolgája többé nem leszek.

Szabad lett szellemem egy örökkévalóságra,

S nem dől romba többé sorsom végvára.

Chester Dennington

2006-11-13